Próbáltam összeszedni és rendszerezni Linuxos kezdőként megszerzett tapasztalataimat. A magamnak írt feljegyzések lehet hogy nem teljesen hibátlanok és nem a teljesség igénye vezérelt. Mégis közreadnám, hátha segíthet másoknak a kezdéskor.

Kezdeti lépések:

Ha úgy döntünk, hogy meg akarunk ismerkedni a Linux operációs rendszerekkel, meg kell tanulnunk a rendszerek telepítését.

Az első és legfontosabb lépés, hogy megismerjük a gépet, amit használni akarunk. A fizikai paraméterek is fontosak. A telepített RAM mennyisége, a használt meghajtó kapacitása fontos adat, melyet az operációs rendszer gépigényével kell összevetni. Több telepített meghajtó (merevlemez) esetén el kell tudjunk igazodni az eszközök között, mert nem mindegy mire mit telepítünk, vagy hogy melyik meghajtót mire használjuk. A használt videó- és hangkártyák típu­sának ismerete az il­lesztőprogramok keresését segítheti. A processzor és az alaplap paraméterei csak a régebbi gépeknél jelenthetnek a telepítést befolyásoló tényezőt (pld. parancsértelmező rendszer, UEFI telepítési lehe­tőség). Az alaplapra integrált funkciók használatával csak a részletes beállítások során kell foglal­koznunk. (A hang vagy videó kimenetnél mit használjon a rendszer.)

Amivel átlagos felhasználóként ritkán foglalkozunk, de a telepítéshez ismernünk kell, az a BIOS. A BIOS elérése (rendszerbe belépés) géptípusonként eltérő lehet. (Az F1, F2, F12, Delete és Esc billentyűk a legáltalánosabban használtak a funkciók aktiválásához.) A saját gépünk gépköny­vében megtalálhatjuk a használható funkciók elérési módját és a beállításokat. A BIOS beállításai­nál ad­hatjuk meg a lehetséges telepítési módot (Legacy vagy UEFI) és kapcsolhatjuk ki a „secure boot” illetve a TPM funkciót. A BIOS beállításainál legyünk óvatosak!

A rendszerindítást szintén a BIOS vezérli. A bootolási (indítási) folyamat beállításaival meg­határozhatjuk, hogy melyik meghajtó vagy melyik operációs rendszer töltődjön be. A telepítés során a telepítő eszközt kell kiválasztanunk figyelve arra, hogy Legacy vagy UEFI telepítést akarunk. Ha másik operációs rendszer mellé telepítünk, a hibák elkerülése érdekében győződjünk meg arról, hogy a meglévő rendszer milyen partíciós sémával lett telepítve (MBR vagy UEFI).

A telepítésről általában:

Kezdő Linux felhasználóként mindenképp szeretnénk kipróbálni, hogy mivel van dolgunk. Hogy milyen mélyen ássuk bele magunkat az alkalmazásokba és hogy hány disztribúciót próbálunk ki, csak rajtunk múlik.

A kipróbálásra három lehetőségünk adódik: (Lehet kombinálni is a megoldásokat.)

• Egy csak erre a célra szánt gépen élesben (natívan) telepítünk egy programot és a követ­kező programmal felülírjuk. Előnye, hogy az erőforrás igény és a teljesítmény reálisan érté­kelhető.

• A meglévő gépünkön futó alkalmazás mellé dualbootban telepítünk linux disztribúciót. Az erőforrás igény és a teljesítmény itt is reálisan értékelhető. Hátránya, hogy a dualboot megszüntetése némi ismeretet igényel, de alkalmazhatjuk itt is az újabb disztribúcióval való felülírást. (Figyeljünk arra mit formázunk.)

• A meglévő alkalmazásunkra telepített virtuális eszközön (pld. Virtualbox) kísérletezünk.

  Hátránya, hogy a gép és a virtuális eszköz között megosztásra kerülnek az erőforrások, így nem lesz azonos a teljesítmény az éles rendszerrel összevetve. A Virtualbox használatát is meg kell tanulni. (Megj.: A telepítés módjától függően a boot elérés F12-ről Esc-re változik)

A telepítés másik nagy kérdése az alkalmazott particionálási séma. A leírásokban itt igen könnyű elkeveredni. A BIOS, a telepítési leírás vagy a particionáló program más és más jelöléseket alkalmaz, pedig lényegében ugyanarról a sémáról van szó, de nincs szabványosítva a használat.

A fogalomzavar okai:

	MBR	UEFI
BIOS-ban	Legacy	UEFI és EFI (VGA sup.)
Bootoláskor	….	UEFI ….
Rufus-ban	MBR	GPT
Gparted-ben	msdos	gpt
Lemezek-ben	Elsődleges indítórekord	GUID Partition Table
VBox-ban	-	EFI

 

A számítógépek fejlődése felől talán könnyebb az eligazodás a két rendszer között.

• A régi gépek csak a Legacy módot ismerték és így csak az MBR partíciós séma használatára adtak lehetőséget. A lényege, hogy összesen négy elsődleges partíció hozható létre. Ha kö­zülük egy logikai partíció, az szabadon tovább tagolható. A telepíthető operációs rendszerek számának az elsődleges partíciók mennyisége szab határt. Minden operációs rendszernek szüksége van legalább egy elsődleges partícióra. (A Windows rögtön kettőt vagy hármat foglal, így dualbootban, automatikus telepítéskor, a Linux kiterjesztett partíciót hoz létre.)

• Az újabb gépekkel megjelentek a kettős rendszerek, ahol a BIOS beállításától függően Leg­acy vagy UEFI módban is telepíthetők az operációs rendszerek. Ez okozhat gondot dualboot telepítésnél. Figyeljünk arra, hogy a meglévő rendszerünk hogyan lett telepítve és ennek megfelelően készítsünk telepítő eszközt (lásd Rufus), illetve bootoljunk a telepítőről. (Ezek a gépek duplán megjelenítik a bootolható eszközöket normál megnevezéssel és UEFI előtag­gal is.) Az UEFI telepítésnél nem korlátozza semmi a a telepíthető operációs rendszerek szá­mát, így multiboot rendszerek is létrehozhatók.

A Linux rendszerek telepítésénél, különösen dualboot esetén figyeljünk, hogy a BIOS-ban ki legyen kapcsolva a TPM és a Secure Boot, mert nem minden disztribúció tartalmazza a szükséges kódokat és ez megakadályozhatja a telepítést.

A particionálásról általában:

A particionálás nem más mint a merevlemez részekre tagolása, a területek különböző célú felhasználása érdekében. A Windows és a Linux eltérő fogalmakat használ a lemezterületek megne­vezésére:

• A Windowsban meghajtóknak nevezik az önálló lemezterületeket, holott ez nem egy kü­lönálló fizikai egység.

• A Linuxban partíciónak nevezik őket, ami közelebb áll az igazsághoz.

A Windows-ban sem ismeretlen a particionálás. Már a telepítő is különböző partíciókat hoz létre a meghajtón. Ha erre nem is figyelünk, akkor is szoktunk új mentési lemezterületet (D: meg­hajtó) létrehozni saját anyagaink elkülönített védelme érdekében.

Ami a lényeges különbség a Windows és a Linux alkalmazások között:

• A Windowsban minden meghajtó önálló fa struktúrával rendelkezik, amely mentén mo­zoghatunk a meghajtón belül.

• A Linuxban egyetlen fa struktúra (nevezhetjük könyvtárszerkezetnek) létezik, amelyre csatolva vannak a partíciók (tároló helyek). Az alaprendszer hivatkozásokat (szimbolikus linkeket) tartalmaz annak rögzítésére, hogy hol van tárolva az adat. Erre már a telepítő esz­köz létrehozása során is figyelni kell.

Kezdőként mozduljunk a legkisebb ellenállás irányába, azaz ne bonyolódjunk túlságo­san bele a particionálás kérdésébe.

A particionálás számomra még mindig a linux rákfenéje. Sokan sokféle megoldást ajánlanak az inter­neten, de mi az igazság, mit nem mondanak el. A partíciókról a legrészletesebb leírást a Debian oldalon ta­láltam (nem a legfrissebb), de a bőség zavara jött rögtön. Akkor egy egy felhasz­nálós alaprendszerhez hány partíciót kell létrehozni és mekkorát?

Alapvetően az a kérdés, hogy egy-egy linux disztribúciónak élesben mekkora a helyigé­nye. Ez akkor válik érdekessé amikor duál- vagy multiboot rendszerben gondolkozom és így előre tudnom kellene mekkora helyet kell fenntartani. A tapasztalatom azt mutatja, hogy sokan elég nagy­vonalúan nyilatkoznak er­ről a témáról, nem kis bosszúságot okozva egy kezdőknek. Az hogy egy alap operációs rendszer elfér 20-30 GB-on nem jelenti, hogy a telepített programoknak, a hasz­nálni kívánt alkalmazásoknak és a mentések­nek (rendszer pillanatfelvételek) is elég lesz ennyi tár­hely. (A telepítős bemutatók szinte soha nem jutnak el egy használatra kész rend­szerig.)

 

A disztribúciók telepítéskor különböző partíciókat hoznak létre alapból, illetve ajánlá­sokat tesznek partíciók létrehozására.

Számos disztribúcióval kísérleteztem Win 10 alatt virtualboxban.

Alapvetően xfce asztali környezettel ( a Q4OS esetén Trinity) és 20-25 GB tárhellyel. Arra voltam kíváncsi, a rendszerek hogyan települnek a lemezterület teljes felhasználásával az alapbeállítások megtartá­sával UEFI (gpt partíciós tábla) módban.

Az eredmény:

	Lefoglalatlan	boot/efi	/ (root)	SWAP	Lefoglalatlan
Debian 11	-	512 MiB	18,54 GiB	976 MiB	1 MiB
Xubuntu	-	512 MiB	24,5 GiB	-	1 MiB
Mint	-	512 MiB	24,5 GiB	-	1 MiB
MX	-	256 MiB	19,75 GiB	-	1 MiB
Q4OS	.	512 MiB	18,54 GiB	976 MiB	1 MiB
Manjaro	2 MiB	300 MiB	19,7 GiB	-	6,54 MiB

Megjegyzés:

• A Debian rákérdezett, hogy

  • egy partícióra mindent, vagy

  • külön home partícióval, vagy

  • külön home/var/...stb partícióval

• Az MX linux a csúszóskála beállításával (root / home) lehetőséget kínált a home partíció létrehozá­sára.

• A Manjaro rákérdezett a SWAP telepítésének módjára.

• A Debian és a Q4OS kérdezés nélkül telepítette a SWAP partíciót, a többi rendszer a boot partíción felül egy partícióra települt.

A két disztribúciónál ami erre lehetőséget adott kipróbáltam a home partíciós gépi telepítést.

Az eredmény:

	boot/efi	/ (root)	Swap	Home	Lefoglalatlan
Debian 11	512 MiB	16,8 GiB (*)	977 MiB	11.74 GiB	1 MiB
MX (kézi felosztás)	256 MiB	19,63 GiB	-	10,11 GiB	1 MiB

(*) A Debian root partíciót 10 GiB-al növeltem, hogy legyen elég terület 12-es verzióra történő frissítéshez. Ez már a megnövelt méret.

Megjegyzés:

• A Debian esetén nem ajánlom, hogy elfogadjuk az általa tervezett root / home felosztást, mert na­gyon alulbecsüli a root helyigényét. (Később kevésnek bizonyult.)

Talán az eligazodásban segít ha tudjuk mi hova kerül, amikor szoftvercsomagokat telepí­tünk. A programok a root partícióra kerülnek, a velük kapcsolatos szemé­lyes beállításaink pedig a home partícióra. A rendszer pillanatfelvételek, ha nem adtunk meg más meghajtót a root partícióra kerülnek.

A linux rendszerek fejlődésében lényeges volt a szerverek működtetése területén betöltött szerepük. A „guruk” is innen érkeztek és örökítették tudásukat. Azonban ami a szerverhez kell, az nem biztos hogy kell a „mezei” felhasználónak. Szerintem innen indulhatott a vita, hogy milyen partíciók is kellenek a telepítés­hez. Abszolút igazság nincs. A döntés attól függ, mire használjuk az operációs rendszert, hálózatot hozunk létre, szervernek használjuk vagy csak egyedi gépen futtatjuk.

A partíciók létrehozása:

A Linux rendszerekben két módon hozhatunk lére és csatolhatunk partíciókat:

• Telepítéskor létrehozhatjuk és csatolhatjuk a partíciókat a méret és a csatolási pont megadá­sával. A lehetséges csatolási pontokat listából választhatjuk ki. Ez a csatolási lista egyben meghatározza a telepítéskor létrehozható partíciókat is.

• A telepítést követően bármikor az operációs rendszerhez később meghajtók (akár több részre particionált), illetve a merevlemezen utólag létrehozott partíciók csatolhatók. A for­mázott partíciók csatolásához meg kell adni a könyvtár elérési útját, ahová csatolni kívánjuk (létrehozhatunk új könyvtárat is) és meg kell határozni a csatolás módját.

A létrehozandó partíciók számáról és méretéről megoszlanak a vélemények. Az adatmentés módja alapvetően befolyásolja, hogy mit kell létrehozni., de a döntés hatással van a rendszer telepí­tési mére­tére is.

A telepítéskor a partíciókat létrehozhatjuk két módon:

• Telepítés előtt, a telepítő live cd-ről indított particionáló program (Gparted) segítségével. Előnye, hogy a partícióknak nevet adhatunk, ami később segíti az eligazodást, ha több azo­nos méretű partícióval dolgozunk. Elég a méretet és a nevet megadni. A fájl típust, a csatolá­si pontot, a fájlformátumot és a zászlókat később határozzuk meg. (Egy nagyobb logikai partíciót és ezen belül részpartíciókat megadva az MBR partíciós sémában is több partíciót hozhatunk létre.)

• A telepítési folyamat közben a paraméterek megadásával. A partíció nevét itt megadni nem lehet. A létrehozott partíciókat újraindítás előtt megtekinthetjük, de mivel még nincsenek felcsatolva és nevük sincs, nem lehet eligazodni több azonos partíció között.

Maradva az egyedi felhasználásnál egy 120 GiB-os meghajtó mindenre elegendőnek tű­nik. Tehetünk mindent egy partícióra, a home-t használjuk munkakönyvtárként, a saját anya­gaink mentésére, hasonlóan a Windowshoz hozzunk létre külön területet ( a 120 GiB-ból le­csíphetjük nyugodtan), vagy alkalmazzunk külön meghajtót. Alkalmazzuk a gépi telepítést.

Kell-e SWAP?

• A hibernáláshoz biztosan kell és nem is kicsi, mert a RAM méretének dupláját javasolják.

• A rendszer működéshez szükséges méretet a meglévő RAM méretéhez viszonyítják. 8 GB vagy a feletti RAM esetén 2-4 GB-ot ajánlanak, ha nem használunk nagy erőforrás igényű progra­mokat. (pld. videó vágás)

Úgy tűnik kell a SWAP!

Fájlként is telepíthető, illetve később is létrehozható. A személyes döntésen és a használt tárolóeszköz típu­sán (HDD/SSD) is múlik, hogy ki mit használ. Mérete módosítható. A fájl létrehozás és módosítás termi­nál ismereteket igényel,

A partíció, lecsatolás után, Gparteded-el módosítható (ha van miből növelni).

Fájl, vagy partíció?

• Multiboot rendszerek esetén elegendő egy SWAP partíciót létrehozni, mert a Linux disztribúciók kö­zösen használják a meglévő cserehelyet a működésük során.

• A telepítés során bizonyos operációs rendszerek (továbbiakban OS) alapból SWAP partíciókat hoz­nak létre. Ha a kézi (valami más) telepítési lehetőséget választjuk, akkor általában SWAP partíció létrehozá­sa nélkül is lefut a telepítés. A SWAP fájl meglétét viszont ellenőrizni kell. Ha nincs jöhet a terminá­los munka, ami egy kezdő számára még nyögvenyelős.(Utánajárás, odafigyelés.)

• A telepítés módja is hatással lehet a döntésre. MBR partíciós séma használata (Legacy telepítés) ese­tén szűkebb a mozgásterünk, főleg ha a négy elsődleges partícióból néhányat már lefoglalt egy másik OS. Lehetőség azért így is van. Létrehozunk egy logikai partíciót és erre telepítjük az OS-t, tetszőle­ges további felosztással. A rendszer betöltőt (boot) a már telepített OS-hez rendeljük. (Dualboot rendszerek.)

A legújabb gépekben a RAM mennyisége már elég nagy (16 vagy több GiB), hogy ne kelljen a SWAP kérdésével súlyozottan foglalkozni. A régebbi 4-8 GiB RAM-al futók esetén a SWAP szükséges valamilyen formában, hogy ne lassuljon be a rendszer. Ha a termináltól idegenkedünk, marad a partíció.

Rendszer pillanatfelvételek (Timeshift):

A rendszer pillanatfelvételek a hibák kiküszöbölésének hasznos eszköze. Telepítés után ne indítsuk azonnal mert összeakadhat a frissítéskezelővel, vagy várjuk meg a pillanatkép elkészültét.

A pillanatfelvételek hiányával először akkor találkoztam, amikor a Linux Mintet akartam frissíteni 20-ról 21-re. A rendszermegújításnál (21-ről 22-re) is kötelező elem.

A pillanatfelvételek növekményes rendszerben kerülnek mentésre, ezért nehéz előre megbe­csülni a helyigényüket. A 120 GiB-os meghajtón ez is simán elfér a gyökér könyvtárban.

Asztali környezet:

Érdemes több környezetet is kipróbálni. A Debian „net.inst” változata például lehetőséget ad több környezet egyidejű telepítésére, de a többi disztribúcióban is telepíthetünk más asztali környe­zetet terminál használatával. (Egyes környezetek együttműködése pld. Cinnamon és KDE lehet hogy nem lesz zökkenőmentes.) A döntés egyéni ízlés kérdése. A Windows után néhány környezet szokatlan lesz és az asztali ikonok létrehozása is bonyolultabb lehet (Gnome), de lehet olyan akinek pont ez jön be. A testre szabhatóság eltérő lehet a különböző környezetekben.

A telepített alkalmazások:

Kezdőként inkább válasszunk a „dobozból kész” disztribúciókat és töröljük a nem kívánt elemeket. Nehezebb keresni, mint eldönteni azt hogy mi nem kell. Így is lesz mit keresgéli mire összeáll a rendszer. Vannak alkalmazások amik java platformot használnak (pl. SZJA), ehhez minden­képp telepítenünk kell az Icedtea-next alkalmazást és ellenőriznünk kell hogy a megfelelő Openjdk áll-e rendelkezésünkre. Van amit a szoftverközpontban nem találunk meg de, terminálból vagy a synaptic alkalmazással telepíthető. Ha ez sem járható út kereshetünk külső forrásból. A függőségekre itt figyelni kell.

Böngészők Linuxban

A tárolókból letölthető böngészők nem mindegyike tartalmazza az összes keresőmotort. Nyelvisme­ret hiányában pedig marad a gépi fordítás.

• A Google Chrome alapban tudja a weboldalak fordítását és a keresőmotorok nagy részét is tartalmazza már telepítéskor. Sajnos csak 64 bites változatban elérhető. Tárolóból nem letölthető de telepíthető, és frissül is.

• A Firefoxban a fordításhoz külön telepíteni kell a Google Translate programot. A fordítás aktiválása egér jobb gombbal. Alapban a telepítéskor már rendelkezésre áll a megfelelő 32 vagy 64 bites változat.

• A Chromium csomagtárolóból telepíthető változatai néha egyediek. Ezek nem tartalmaz­zák az összes keresőmotort és így a fordítás sem működhet. A tárolóból a rendszernek meg­felelő (32/64 bites) változat tölthető le. Általában telepíteni kell a Chromium-l10n (el 10 en) cso­magot a nyelvi beállításhoz, a keresőmotorokat pedig hozzá lehet adni.

  • A Google keresőmotor hozzáadásához beírandó szövegek:

    • Google

    • @google.com

    • https://www.google.com/search?q=%s

A keresőmotor telepítése és elsődlegessé tétele után a fordítás lehetősége már elérhető.

• A 32 bites böngészőkből a választék igen szűkös. Az alapban kapott Firefox mellett a Chro­mium (és a PaleMoon ha elérhető) jól használható, a nyelvi csomagok telepítése után.