Minden évben különleges izgalommal kezdek neki a bejgli készítésének. Ahogy előkerülnek a jól bevált receptek, a dió és a mák illata betölti a konyhát, számomra ezzel indul az ünnepi hangulat. Ez nem csupán sütés: egy régi családi hagyomány folytatása, amely összeköti a múltat a jelennel.

Szeretem a bejglit, mert időt kér. Megállít egy kicsit a rohanásban, türelemre tanít, és közben alkalmat ad arra, hogy családi körben felidézzem a korábbi karácsonyokat, a közös beszélgetéseket, nevetéseket. Jó érzés tudni, hogy ugyanazokat a mozdulatokat végzem, amelyeket előttem már mások is, generációkon át.

A bejgli számomra ezért több mint egy sütemény: az otthon, az ünnep és az összetartozás íze. Amikor végül megszelem az első rudat, nemcsak az ízéért jó, hanem mindazért, amit közben adott.

És persze az nagy kérdés: reped-e, vagy nem reped?

Többen már feldolgozták a témát, köztük Fábry Sándor – A tökéletes bejgli titka: 

Kovács András Péter – BEJGLI:

Valamint ezek voltak Fábry Sándor futamai a bejgli körül, az 1990. december Playboy magazinból:

MI MAGYAROK állhatatos nép vagyunk. Ragaszkodunk hagyományainkhoz, főleg evés-ivás dolgában. A karácsony egyik legfontosabb, elengedhetetlen „tartozéka” mifelénk a bejgli. Amely mióta létezik, megosztja a nemzetet: vannak diósisták, mákosisták, illetve jellemtelen köpönyegforgatók, akik gátlástalanul falnak mindkettőből.

Léteznek továbbá „otthonsütők”; ők lenézik a „készenvevőket”, akik viszont azt mondják, otthon bejglivel vacakolni túl macerás.

Némi igazságuk vagyon, mert a bejglisütés kész stressz: reped vagy nem reped, ez itt a kérdés!

Férfitársaim! Repedés esetén megszívlelendő jó tanácsom a következő: szigorúan tilos róla tudomást venni. Dicsérni kell a töltelék ízharmóniáját, a tészta pihekönnyűségét. A bejgli másik neuralgikus pontja, hogy nem száraz-e kissé. Helyesen tesszük hát, ha háziasszonyunkat, akit a nagy mű elkészülte után megannyi kétely mardos, mielőbb biztosítjuk afelől, hogy a produktum cseppnyit sem száraz, ellenkezőleg, omlós, zamatos, zsongító és bódító, mint a fenyőerdők Stary-Smokovecen. A háziasszonyoknak ebben a feszült idegállapotban nem tűnik fel a képzavar.

Ugyanakkor: megerősíti túlzásba alig vihető bókjaink sorát néhány igen apró, finoman elhelyezett ellenpont, amelyek azon túl, hogy hitelesebbé teszik a dolgot, lehetőséget adhatnak a háziasszonynak a mérsékelt szabadkozásra. Ő egyébként művével szinte soha nem elégedett, de ezt ritkán vallja be. Célszerű, ha látogatásunk előtt futólag bepillantunk a konyhába. Gázsütő esetén nyert ügyünk van, a gyatra technikára a repedés cakpakk ráfogható. Ilyenkor némi álszent empátiával javaslatot tehetünk arra, hogy a Karancs II. tűzterébe érdemes néhány tetőcserepet helyezni, az egyenletesebb sütőhatás érdekében. Az esetleges szárazságot segítünk a központi fűtésre fogni. Ha a fűtés egyedi és a sütő elektromos, maradjunk nyersanyag-vonalon: hogy ezek a lisztek már nem olyanok, no meg a tojás, s hogy a vaj hmhmhm.

„Otthonsütők” és „készenvevők” között nem kívánok döntőbíró lenni. Az otthon készített bejglinek számtalan varázsa van, eggyé kovácsolhatja a családot a csevegéssel egybekötött diótörés kollektív öröme, a fakanállal összekotort töltelékmardék fenséges íze, a sülő bejgli orrlyukainkat ingerlő otthonos illata. De hát a munka, meg az izgalmak. Jó, legyen, vegyünk hát. De nem mindegy, hogy hol. Mérvadó bejglológusok szerint Auguszt úrnál, a Fény utcai piac mögött. Üzleti kártyájukon ma is büszkén áll a finom ízléssel választott, ódon hangulatú szó: alapíttatott 1870-ben. Lehet némi gyakorlatuk.

Auguszt úr, jóval túl a hetedik ikszen, ma is naponta bejár a boltba, melyet immáron negyedik generációként, fia irányít.