1963. november 18-án a Bell Telephone új korszakot nyitott a telefontechnológiában: bemutatta az első elektronikus nyomógombos készülékeket, amelyeket Carnegie és Greensburg, Pennsylvania lakói számára tett elérhetővé. A nyomógombos telefonok forradalmasították a telefonálást, és ezzel együtt bevezették a dual-tone multi-frequency (DTMF) technológiát, amelyet ma Touch-Tone néven ismerünk. Az új készülékek lehetővé tették, hogy a hagyományos tárcsázás helyett gombnyomással lehessen számokat beütni. Ez nemcsak gyorsabbá, hanem kényelmesebbé is tette a hívások kezdeményezését. A DTMF technológia, amely a különböző gombok megnyomásakor hangfrekvenciákat generált, szintén ezen a napon debütált, hogy támogassa az új nyomógombos rendszert. Az 1963-as nyomógombos telefonokon még nem szerepeltek a ma már alapvetőnek számító * és # gombok. Ezeket csak 1968-ban vezették be, amikor a technológia továbbfejlődött. A nyomógombos telefon bevezetése jelentős lépés volt a telekommunikáció történetében, amely megalapozta a modern telefonos technológiák fejlődését.

A 20. század elején minden telefon manuális volt: a hívások indításához az előfizetőknek le kellett venniük a telefont a kapcsolótartóról, majd meg kellett várniuk az operátor „milyen számot kapcsolhatok?” kérdését. A Bell Telephone azonban 1919-ben megkezdte a kézi kapcsolótáblák automata rendszerekre való cseréjét, amelyeket forgótárcsás telefonok vezéreltek. Ezek a tárcsák impulzusokat generáltak, amelyek az automata kapcsolótáblák számára közvetítették a hívási adatokat.

Az 1940-es évekre a Bell Labs alternatív megoldások után kezdett kutatni, amelyek gyorsabbá és megbízhatóbbá tehették volna a hívások indítását. Az első kísérleti nyomógombos telefont 1948-ban tesztelték Pennsylvania államban, amely tíz gombos elrendezést használt. A technológia az évtizedek során tovább fejlődött, a mechanikus alkatrészek helyét tranzisztorok és miniatűr oszcillátorok vették át.

Az 1950-es évek végén Richard L. Deininger vezetésével különböző billentyűzet-elrendezéseket teszteltek önkéntesekkel. A 3 x 3-as elrendezés bizonyult a leghatékonyabbnak, amelyben a legfelső sorban a 1-2-3 számok kaptak helyet. Ez az elrendezés gyors és hibamentes használatot biztosított, így a Bell System 1963-ban Greensburg és Carnegie, Pennsylvania városokban vezette be a Touch-Tone szolgáltatást. A nyomógombos telefonok gyorsabb híváskezdeményezést tettek lehetővé, mivel a frekvenciák, amelyeket a gombok lenyomásával generáltak, az egész hálózaton átvihetők voltak. Az 1968-as fejlesztések során két új gomb, a * és a # is megjelent, hogy a fejlettebb szolgáltatásokat, például a számítógépes rendszerek vezérlését támogassák.

Az 1970-es évekre a Touch-Tone technológia már széles körben elérhetővé vált, és ez az elrendezés hatással volt más eszközökre is, például az első banki ATM-ekre. Az 1980-as években a mobiltelefonok megjelenésével a billentyűzet elrendezése tovább öröklődött, egészen a modern érintőképernyős eszközökig. Az egyszerűség és hatékonyság révén az 1-2-3 elrendezésű billentyűzet a telekommunikáció alapvető részévé vált, amely napjainkban is megőrizte eredeti funkcióját és formáját.