1955. június 28-án egy különleges hajó, a HMTS Monarch elhagyta a kanadai Clarenville kikötőjét, hogy egy korszakos jelentőségű technikai vállalkozásba kezdjen: megkezdte az első transzatlanti távbeszélőkábel, azaz a TAT-1 lefektetését. A Monarch ekkor a világ legnagyobb kábel-fektető hajója volt, és feladata az volt, hogy fizikai kapcsolatot teremtsen Észak-Amerika és Európa között – a tenger mélyén keresztül.

A TAT-1 (Transatlantic No.1) kábel több mint 3700 kilométer hosszan húzódott Newfoundland és Skócia között. A munkálatok befejezésére 15 hónappal később, 1956. szeptember 25-én került sor, amikor hivatalosan is elindult a szolgáltatás: egyszerre 36 hangcsatornát tudott biztosítani, amelyeket elsősorban nemzetközi távhívásokra használtak.

A kábel technológiai áttörést jelentett, hiszen ez volt az első alkalom, hogy a két kontinens közötti hangalapú kommunikáció stabil, közvetlen és valósidejű formát öltött – megelőzve a műholdas kapcsolatokat.

A hidegháborús „forró drót”

A TAT-1 legnagyobb történelmi hírnevét azonban nem a kereskedelmi hívások, hanem a politikai kommunikáció révén szerezte. A hidegháború feszültséggel teli éveiben ez a kábel szolgált a híres „forró drót” (hot line) fizikai gerinceként, amelyen keresztül Washington és Moszkva vezetői közvetlenül tudták elérni egymást válsághelyzetek idején. Bár a későbbi években ezt már más rendszerek váltották fel, a TAT-1 elsőként bizonyította, hogy a diplomáciában és a biztonságpolitikában mennyire fontos lehet az azonnali, megbízható kommunikáció.

A TAT-1 nem csupán mérnöki bravúr volt, hanem a globális összekapcsoltság előfutára. A sikerét több tucat további transzatlanti kábel követte, és ma – bár már üvegszálas optikai rendszerek váltották fel – még mindig a tenger alatti kábelek hordozzák a nemzetközi adatforgalom több mint 95%-át. A mai internet, a nemzetközi pénzügy, az adatközpontok közötti kapcsolat – mind visszavezethető ahhoz az útra, amelyen a HMTS Monarch 1955-ben kihajózott.