1851. augusztus 3-án Dublinban megszületett George Francis FitzGerald, az ír fizikus, aki a 19. század végének egyik legnagyobb hatású, ám kevéssé ismert tudományos újítója volt. Bár neve sokak számára nem cseng ismerősen, FitzGerald úttörő felismerései nélkül ma aligha beszélhetnénk rádióhullámokról, vezeték nélküli kommunikációról vagy éppen Einstein speciális relativitáselméletéről. FitzGerald a Trinity College Dublin falai között vált a korszak egyik legnagyobb elméjévé, ahol évtizedeken át tanított és kutatott. Legjelentősebb felismerése akkor született, amikor James Clerk Maxwell elméleteit tanulmányozta az elektromágneses mezőkről. Maxwell egyenletei matematikailag már előrevetítették, hogy a váltakozó elektromos és mágneses mezők képesek önfenntartó hullámként terjedni – vagyis léteznie kell elektromágneses hullámoknak. Ám Maxwell ezt soha nem igazolta kísérletileg, és nem is javasolt gyakorlati módszert azok előállítására.

Ő volt az első, aki világosan megfogalmazta: ha az elektromos áram oszcillál – azaz rezgő mozgást végez –, akkor elektromágneses sugárzást kell keltenie. Ez az elméleti ötlet lett az alapja annak a felfedezésnek, amelyet később a német fizikus Heinrich Hertz vitt sikerre: 1887-ben sikerült kísérletileg is igazolnia az elektromágneses hullámok létezését, így megteremtve a drótnélküli távíró (wireless telegraphy) és végső soron a rádiótechnika elvi alapját.

FitzGerald nevét azonban egy másik, még jelentősebb elméleti hozzájárulása is beírta a fizika történetébe. A 19. század végén egyre súlyosabb problémát jelentett az úgynevezett éter-elmélet. A tudósok akkoriban úgy vélték, hogy a fény és más elektromágneses hullámok csak valamilyen közegben, az „éterben” terjedhetnek. Az 1887-es híres Michelson–Morley-kísérlet azonban nem mutatta ki az éter létezését, ami hatalmas zavart okozott a fizikában.

FitzGerald – majd tőle függetlenül a holland Hendrik Lorentz – azt javasolta: talán a testek a mozgás során összehúzódnak az éterhez viszonyított mozgási irányban, így magyarázva a mért fénysebesség állandóságát. Ez az ötlet lett a később Lorentz–FitzGerald-kontrakcióként ismert jelenség, amely a testek hosszának látszólagos csökkenését írja le nagy sebességű mozgás során. Ezt a gondolatot Albert Einstein később beépítette 1905-ben megalkotott speciális relativitáselméletébe, ahol már nem az éterrel, hanem a megfigyelők közötti mozgással magyarázta a tér és idő viselkedését.

FitzGerald tehát olyan kulcsfontosságú láncszem volt a klasszikus fizika és a modern fizika között, akinek munkássága megelőzte korát. Összekapcsolta Maxwell mezőelméletét a gyakorlati elektromágneses sugárzás gondolatával, hozzájárult a rádiótechnika születéséhez, és a relativisztikus gondolkodás egyik előfutára lett. Bár 1901-ben, mindössze 49 évesen elhunyt, öröksége tovább él a fizika egyik sarokkövében – a Lorentz–FitzGerald-kontrakció formájában.