2009. augusztus 28-án, az Apple Mac OS X 10.6 „Snow Leopard” megjelenésével az AppleTalk támogatása megszűnt. Az AppleTalk rendszert 1985-ben vezették be, mint egy gyors és egyszerű módot, amely lehetővé tette az Apple számítógépek és perifériák közötti összeköttetést. Az AppleTalk egy költséghatékony, közepes teljesítményű hálózat volt, amely tökéletesen megfelelt otthoni és irodai használatra egyaránt.

Az AppleTalk előnyei és működése

Az AppleTalk rendszer alapvető hardveres támogatását minden Macintosh számítógépbe beépítették, így a felhasználók bármilyen előzetes beállítás vagy központi router, illetve szerver nélkül létrehozhattak hálózatokat. Az AppleTalk hálózatokat akár egymáshoz is lehetett kapcsolni, interneteket alkotva, vagy különböző fizikai médiákat használva, mint például az Ethernet, a Token Ring, vagy az Apple saját LocalTalk rendszere.

A TCP/IP rendszerek előretörése

Bár az AppleTalk a legtöbb 1980-as és 1990-es években az Apple fő hálózati technológiája volt, végül a TCP/IP-alapú rendszerek kiszorították. A TCP/IP szabványok elterjedésével az AppleTalk technológia fokozatosan háttérbe szorult, mivel az új protokollok nagyobb rugalmasságot és kompatibilitást kínáltak a globális hálózatokhoz.

A Snow Leopard megjelenésével az Apple hivatalosan is lezárta az AppleTalk korszakát, ezzel egy darabka technológiai történelem vált emlékké.

Visszatekintés

Az Apple Lisa számítógép 1983. januári megjelenését követően az Apple jelentős erőfeszítéseket tett a gépek helyi hálózati rendszerének (LAN) kifejlesztésére. Az AppleNet néven ismert rendszer a Xerox XNS protokollcsomagján alapult, de a Xerox 2,94 Mbit/s-os Ethernet rendszere helyett egy egyedi, 1 Mbit/s-os koaxiális kábelrendszeren futott. Az AppleNet-et 1983 elején jelentették be, teljes bevezetését 500 dolláros céláron, a Lisa és az Apple II számára készült AppleNet kártyák beépíthető áron.

Abban az időben a korai LAN-rendszerek éppen csak piacra kerültek, beleértve az Ethernet, a Token Ring, az Econet és az ARCNET rendszereket. Ez akkoriban jelentős kereskedelmi erőfeszítések témája volt, és olyan kiállításokat uralt, mint az 1983 májusában Anaheimben megrendezett National Computer Conference (NCC). Az összes rendszer a piaci pozícióért versengett, de az Ethernet széles körű elfogadottsága már ekkor is azt sugallta, hogy de facto szabvány lesz belőle. Steve Jobs ezen a kiállításon tett fel egy látszólag ártalmatlan kérdést Gursharan Sidhunak: „Miért nem terjedt el a hálózatépítés?".

Négy hónappal később, októberben az AppleNet megszűnt. Ekkor jelentették be, hogy „az Apple rájött, hogy nem az a dolga, hogy hálózati rendszert hozzon létre. Az AppleNet-et házon belül építettük és használtuk, de rájöttünk, hogy ha azt szállítottuk volna, akkor új szabványok jöttek volna létre." Januárban Jobs bejelentette, hogy ehelyett az IBM Token Ringet támogatják, amelyről azt várta, hogy »néhány hónapon belül« megjelenik. A hálózatépítéssel kapcsolatban Jobs azt mondta, hogy az IBM Token Ringet fogják támogatni.

AppleBus

Ebben az időszakban az Apple mélyen belemerült a Macintosh számítógép fejlesztésébe. A fejlesztés során a mérnökök úgy döntöttek, hogy az olcsóbb és elterjedtebb UART helyett a Zilog 8530-as soros vezérlőchipet (SCC) használják a soros portkapcsolatok biztosítására. Az SCC körülbelül 5 dollárral került többe, mint az UART, de sokkal nagyobb, akár 250 kilobit/másodperc sebességet kínált (vagy további hardverrel magasabbat), és belsőleg támogatott számos alapvető hálózatszerű protokollt, például az IBM Bisync-jét.

Az SCC-t azért választották, mert lehetővé tette több eszköz csatlakoztatását a porthoz. A hasonló SCC-vel felszerelt perifériák a beépített protokollok segítségével kommunikálhattak egymással, átlapolva adataikat az ugyanazon a buszon lévő más perifériákkal. Ezáltal nem lett volna szükség több portra a gép hátulján, és lehetővé tette a bonyolultabb eszközök támogatására szolgáló bővítőhelyek kiiktatását. A kezdeti koncepciót AppleBus néven ismerték, és egy olyan rendszert képzeltek el, amelyet a Macintosh vezérlőprogram vezérelt, és amely a modern Universal Serial Bushoz hasonlóan „buta” eszközöket kérdezett le.

AppleBus hálózatépítés

A Macintosh-csapat már megkezdte a munkát azon, amiből később a LaserWriter lett, és számos más lehetőséget is fontolóra vettek annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy hogyan lehet megosztani ezeket a drága gépeket és más erőforrásokat. Bob Belleville egy sor feljegyzése tisztázta ezeket a koncepciókat, felvázolva a Mac-et, a LaserWriter-t és egy fájlkiszolgáló rendszert, amelyből a Macintosh Office lett. 1983 végére világossá vált, hogy az IBM Token Ring nem lesz kész időben a Mac bevezetésére, és talán lemarad a többi termék bevezetéséről is. Végül a Token Ring csak 1985 októberében került forgalomba.

Jobs korábbi, Sidhuhoz intézett kérdése már több ötletet is felvetett. Amikor októberben az AppleNet-et törölték, Sidhu egy új, az AppleBus hardverén alapuló hálózati rendszer kifejlesztésére irányuló erőfeszítést vezetett. Ennek az új rendszernek nem kellett volna megfelelnie semmilyen meglévő előfeltevésnek, és úgy tervezték, hogy méltó legyen a Mac-hez - egy olyan rendszer, amely a felhasználó által telepíthető, és nem igényel konfigurációt vagy rögzített hálózati címeket - egyszóval egy igazi plug-and-play hálózat.[harmadik féltől származó forrás szükséges] Jelentős erőfeszítésekre volt szükség, de mire a Mac megjelent, az alapkoncepciók már körvonalazódtak, és néhány alacsony szintű protokoll is a befejezés felé tartott. Sidhu mindössze két órával a Mac bejelentése után említette a munkát Belleville-nek.

Az „új” AppleBus-t 1984 elején jelentették be,[N 1] amely lehetővé tette a közvetlen csatlakozást a Macről vagy Lisáról egy kis dobozon keresztül, amelyet a soros portra dugtak, és kábelen keresztül csatlakoztatták a következő, feljebb és lejjebb lévő számítógéphez. Az Apple II-hez és az Apple III-hoz való adaptereket is bejelentették. Az Apple azt is bejelentette, hogy egy AppleBus hálózatot egy Token Ring rendszerhez lehet csatlakoztatni, és úgy tűnik, hogy az egyetlen csomópontot képez egy Token Ring rendszeren belül. Ennek működéséről csak vázlatos részletek voltak.

AppleTalk Personal Network  - AppleTalk személyes hálózat

Közvetlenül a megjelenése előtt, 1985 elején az AppleBus-t átnevezték AppleTalk-ra. A kezdetben AppleTalk Personal Network néven forgalmazott rendszer hálózati protokollok családjából és egy fizikai rétegből állt.

A fizikai rétegnek számos korlátozása volt, többek között a sebesség csak 230,4 kbit/s, a maximális távolság 300 m (1000 láb) a végpontok között, és LAN-onként csak 32 csomópont. Mivel azonban az alaphardver a Mac-be volt építve, a csomópontok hozzáadása csak 50 dollárba került az adapterdobozért. A hálózatot a Mac-be építették be. Ehhez képest az Ethernet vagy Token Ring kártyák több száz vagy ezer dollárba kerülnek. Ráadásul a teljes hálózati stack mindössze 6 kB RAM-ot igényelt, így bármilyen Mac-en futtatható volt.

Az AppleTalk viszonylag lassú sebessége további költségcsökkentést tett lehetővé. Az RS-422 szimmetrikus adó- és vételi áramkörei helyett az AppleTalk kábelezés egyetlen közös elektromos földet használt, ami a sebességet körülbelül 500 kbit/s-ra korlátozta, de lehetővé tette az egyik vezeték eltávolítását. Ez azt jelentette, hogy a kábelezéshez közönséges háromvezetékes kábeleket lehetett használni. Ezenkívül az adaptereket úgy tervezték, hogy „önzáróak” legyenek, ami azt jelenti, hogy a hálózat végén lévő csomópontok az utolsó csatlakozót egyszerűen érintetlenül hagyhatták. Nem volt szükség arra, hogy a vezetékeket ismét hurokká kapcsolják össze, sem arra, hogy hubokat vagy más eszközöket használjanak.

A rendszert a jövőbeni bővítésre tervezték; a címzési rendszer lehetővé tette, hogy egy LAN 255 csomópontra bővüljön (bár akkoriban csak 32 csomópontot lehetett használni), és „hidak” (amelyeket később „útválasztóknak” neveztek el, bár technikailag nem ugyanazok) használatával a LAN-okat nagyobb hálózatokká lehetett összekapcsolni. A „zónák” lehetővé tették az eszközök címzését a híddal összekapcsolt interneten belül. Ezenkívül az AppleTalkot kezdettől fogva úgy tervezték, hogy bármilyen potenciális fizikai kapcsolathoz használható legyen, és néhány éven belül a fizikai réteget átnevezték LocalTalkra, hogy megkülönböztessék az AppleTalk protokolloktól.

Az AppleTalk fő előnye az volt, hogy teljesen karbantartásmentes volt. Egy eszköz hálózathoz való csatlakoztatásához a felhasználó egyszerűen bedugta az adaptert a gépbe, majd egy kábelt csatlakoztatott belőle bármelyik másik adapter bármelyik szabad portjához. Az AppleTalk hálózati verem kialkudott egy hálózati címet, hozzárendelt a számítógéphez egy ember által olvasható nevet, és összeállított egy listát a hálózaton lévő többi gép nevéről és típusáról, így a felhasználó a Chooser segítségével böngészhetett az eszközök között. Az AppleTalk annyira könnyen használható volt, hogy ad hoc hálózatok hajlamosak voltak megjelenni, amikor több Mac egy helyiségben volt. Az Apple később ezt egy reklámban használta fel, amely egy repülőgép két ülése között létrejövő hálózatot mutatott be.

PhoneNet és más adapterek

Az AppleTalk-eszközök virágzó, harmadik féltől származó piaca alakult ki a következő néhány évben. Az egyik különösen figyelemre méltó példa erre a BMUG által tervezett és a Farallon által 1987-ben PhoneNET néven forgalmazott alternatív adapter volt. Ez lényegében az Apple csatlakozójának helyettesítője volt, amely az Apple kerek csatlakozói helyett hagyományos telefoncsatlakozókkal rendelkezett. A PhoneNet lehetővé tette az AppleTalk-hálózatok összekapcsolását normál telefonvezetékekkel, és nagyon kevés pluszmunkával egyetlen négyvezetékes telefonkábelen lehetett analóg telefonokat és AppleTalkot üzemeltetni.

Más vállalatok kihasználták az SCC külső órajelek olvasására való képességét, hogy nagyobb, akár 1 Mbit/s-os átviteli sebességet támogassanak. Ezekben a rendszerekben a külső adapter saját órát is tartalmazott, és azt használta az SCC órajel bemeneti csapjainak jelzésére. A legismertebb ilyen rendszer a Centram FlashTalkja volt, amely 768 kbit/s sebességgel működött, és a TOPS hálózati rendszerükhöz volt szánva. Hasonló megoldás volt a 850 kbit/s-os DaynaTalk, amely egy külön dobozt használt, amely a számítógép és egy normál LocalTalk/PhoneNet doboz közé csatlakoztatható. A Dayna egy PC-bővítőkártyát is kínált, amely más Dayna PC-kártyákkal beszélgetve akár 1,7 Mbit/s sebességgel is működött. Számos más, még nagyobb teljesítményű rendszer is létezett, de ezekhez gyakran speciális kábelezésre volt szükség, amely nem volt kompatibilis a LocalTalk/PhoneNet rendszerrel, és a hálózati stack javítására is szükség volt, ami gyakran okozott problémákat.

AppleTalk Ethernet-en keresztül

Ahogy az Apple egyre több kereskedelmi és oktatási piacra terjeszkedett, az AppleTalkot integrálni kellett a meglévő hálózati berendezésekbe. Sok ilyen szervezet már befektetett egy nagyon drága Ethernet-infrastruktúrába, és nem volt közvetlen módja annak, hogy egy Macintosh-t csatlakoztasson az Ethernethez. Az AppleTalk tartalmazott egy protokollstruktúrát az AppleTalk alhálózatok összekapcsolására, ezért megoldásként kezdetben létrehozták az EtherTalkot, amely az Ethernetet használta gerinchálózatként a LocalTalk alhálózatok között. Ennek megvalósításához a szervezeteknek LocalTalk-Ethernet-hidat kellett vásárolniuk, és az Apple harmadik felekre bízta e termékek gyártását. Számos vállalat belekezdett, köztük a Hayes és néhány újonnan alakult vállalat, például a Kinetics.

LocalTalk, EtherTalk, TokenTalk és AppleShare

1987-re az Ethernet egyértelműen megnyerte a Token Ring szabványokkal folytatott csatát, és az év közepén az Apple bemutatta az EtherTalk 1.0-t, az AppleTalk protokoll Ethernet fizikai rétegen keresztüli implementációját.

Az újonnan megjelent Macintosh II számítógéphez, az Apple első két bővítőhelyekkel rendelkező Macintoshjának egyikéhez (a Macintosh SE egy másik típusú bővítőhellyel rendelkezett) bevezetett operációs rendszer egy új hálózati vezérlőpanelt tartalmazott, amely lehetővé tette a felhasználó számára, hogy kiválassza, melyik fizikai kapcsolatot használja a hálózatépítéshez (a „Beépített” vagy az „EtherTalk” közül).A bevezetéskor a 3Com és a Kinetics Ethernet-interfészkártyák voltak kaphatók, amelyek a gép Nubus foglalatába csatlakoztak. Az új hálózati verem a rendszert is kibővítette, hogy teljes 255 csomópontot engedélyezzen LAN-onként. Az EtherTalk megjelenésével az AppleTalk Personal Network átkeresztelődött LocalTalk-ra, ezen a néven vált ismertté élete nagy részében. A Token Ringet később egy hasonló TokenTalk termékkel támogatták, amely ugyanazt a hálózati vezérlőpanelt és az alapul szolgáló szoftvert használta. Idővel számos harmadik féltől származó cég mutatott be kompatibilis Ethernet és Token Ring kártyákat, amelyek ugyanazokat az illesztőprogramokat használták. válaszolt

A közvetlen Ethernet-kapcsolattal rendelkező Macintosh megjelenése felnagyította az Ethernet és a LocalTalk kompatibilitási problémát is: az új és régi Mac-eket tartalmazó hálózatoknak valamilyen módon kommunikálniuk kellett egymással. Ez lehetett olyan egyszerű, mintha egy Ethernet Mac II hálózat megpróbált volna beszélni egy olyan LaserWriterrel, amely csak LocalTalk-hoz csatlakozott. A „zónák” lehetővé tették az eszközök címzését a híddal összekapcsolt interneten belül. Ezenkívül az AppleTalkot kezdettől fogva úgy tervezték, hogy bármilyen potenciális fizikai kapcsolathoz használható legyen, és néhány éven belül a fizikai réteget átnevezték LocalTalkra, hogy megkülönböztessék az AppleTalk protokolloktól. Az AppleTalk fő előnye az volt, hogy teljesen karbantartásmentes volt. Egy eszköz hálózathoz való csatlakoztatásához a felhasználó egyszerűen bedugta az adaptert a gépbe, majd egy kábelt csatlakoztatott belőle bármelyik másik adapter bármelyik szabad portjához. Az AppleTalk hálózati verem kialkudott egy hálózati címet, hozzárendelt a számítógéphez egy ember által olvasható nevet, és összeállított egy listát a hálózaton lévő többi gép nevéről és típusáról, így a felhasználó a Chooser segítségével böngészhetett az eszközök között.
Az AppleTalk annyira könnyen használható volt, hogy ad hoc hálózatok hajlamosak voltak megjelenni, amikor több Mac egy helyiségben volt. Az Apple később ezt egy reklámban használta fel, amely egy repülőgép két ülése között létrejövő hálózatot mutatott be.

PhoneNet és más adapterek Az AppleTalk-eszközök virágzó, harmadik féltől származó piaca alakult ki a következő néhány évben. Az egyik különösen figyelemre méltó példa erre a BMUG által tervezett és a Farallon által 1987-ben PhoneNET néven forgalmazott alternatív adapter volt. Ez lényegében az Apple csatlakozójának helyettesítője volt, amely az Apple kerek csatlakozói helyett hagyományos telefoncsatlakozókkal rendelkezett. A PhoneNet lehetővé tette az AppleTalk-hálózatok összekapcsolását normál telefonvezetékekkel, és nagyon kevés pluszmunkával egyetlen négyvezetékes telefonkábelen lehetett analóg telefonokat és AppleTalkot üzemeltetni. Más vállalatok kihasználták az SCC külső órajelek olvasására való képességét, hogy nagyobb, akár 1 Mbit/s-os átviteli sebességet támogassanak.

Ezekben a rendszerekben a külső adapter saját órát is tartalmazott, és azt használta az SCC órajel bemeneti csapjainak jelzésére. A legismertebb ilyen rendszer a Centram FlashTalkja volt, amely 768 kbit/s sebességgel működött, és a TOPS hálózati rendszerükhöz volt szánva. Hasonló megoldás volt a 850 kbit/s-os DaynaTalk, amely egy külön dobozt használt, amely a számítógép és egy normál LocalTalk/PhoneNet doboz közé csatlakoztatható.

A Dayna egy PC-bővítőkártyát is kínált, amely más Dayna PC-kártyákkal beszélgetve akár 1,7 Mbit/s sebességgel is működött. Számos más, még nagyobb teljesítményű rendszer is létezett, de ezekhez gyakran speciális kábelezésre volt szükség, amely nem volt kompatibilis a LocalTalk/PhoneNet rendszerrel, és a hálózati stack javítására is szükség volt, ami gyakran okozott problémákat. AppleTalk Ethernet-en keresztül Ahogy az Apple egyre több kereskedelmi és oktatási piacra terjeszkedett, az AppleTalkot integrálni kellett a meglévő hálózati berendezésekbe. Sok ilyen szervezet már befektetett egy nagyon drága Ethernet-infrastruktúrába, és nem volt közvetlen módja annak, hogy egy Macintosh-t csatlakoztasson az Ethernethez. Az AppleTalk tartalmazott egy protokollstruktúrát az AppleTalk alhálózatok összekapcsolására, ezért megoldásként kezdetben létrehozták az EtherTalkot, amely az Ethernetet használta gerinchálózatként a LocalTalk alhálózatok között.

Ahogy a 10BASE-T az Ethernet de facto kábelezési rendszerévé vált, a második generációs Power Macintosh gépek az AAUI mellett 10BASE-T porttal is kiegészültek. A PowerBook 3400c és az alsóbb kategóriás Power Mac-ek szintén 10BASE-T porttal bővültek. A Power Macintosh 7300/8600/9600 volt az utolsó Mac, amely AAUI-t tartalmazott, a 10BASE-T pedig a Power Macintosh G3 és a PowerBook G3 modellekkel vált általánossá.

A nagy kezdőbetűs Internet

Az AppleTalk kezdetétől fogva a felhasználók a Macintosh-t TCP/IP hálózati környezetekhez akarták csatlakoztatni.

1984-ben Bill Croft a Stanford Egyetemen a SEAGATE (Stanford Ethernet-AppleTalk Gateway) projekt részeként úttörő szerepet játszott a DDP-be burkolt IP-csomagok kifejlesztésében.

A SEAGATE-t a Kinetics forgalmazta a LocalTalk-to-Ethernet hídban, mint további útválasztási lehetőséget. Néhány évvel később a MacIP-et leválasztották a SEAGATE-kódról, és ez lett a LocalTalk-hálózatokon keresztül továbbított IP-csomagok de facto módszere.1986-ra a Columbia Egyetem kiadta a Columbia AppleTalk Package (CAP) első verzióját, amely lehetővé tette a Unix, a TCP/IP és az AppleTalk környezetek nagyobb integrációját.1988-ban az Apple kiadta a MacTCP-t, egy olyan rendszert, amely lehetővé tette, hogy a Mac támogassa a TCP/IP-t a megfelelő Ethernet hardverrel rendelkező gépeken. Ez azonban sok egyetem számára problémát jelentett az IP támogatásának biztosítása a sok LocalTalkkal felszerelt Mac-en. Hamarosan elterjedt, hogy a MacIP-támogatást beépítették a LocalTalk-Ethernet-hidakba. A MacTCP csak 1994-ben vált a Classic Mac OS szabványos részévé, ekkor már az SNMP-t és a PPP-t is támogatta.

Az 1990-es évek elején egy ideig a Mac volt az elsődleges kliens a gyorsan terjedő Interneten. a széles körben használt ismertebb programok között volt a Fetch, az Eudora, az eXodus, a NewsWatcher és az NCSA csomagok, különösen az NCSA Mosaic és annak utódja, a Netscape Navigator. Emellett számos szervertermék is megjelent, amelyek lehetővé tették, hogy a Mac internetes tartalmakat fogadjon. Az Apple kezdetben a fent említett LocalTalk-Ethernet-híd termékekben bízott, de ellentétben az Apple azon meggyőződésével, hogy ezek kis példányszámú termékek lesznek, 1987 végére 130 000 ilyen hálózat volt használatban.

Az AppleTalk ekkoriban a világ legelterjedtebb hálózati rendszere volt, több mint háromszor annyi telepítéssel, mint bármely más gyártóé.[harmadik féltől származó forrás szükséges]. 1987-ben jelent meg az AppleShare termék is, egy dedikált fájlszerver, amely bármelyik, legalább 512 kB RAM-mal rendelkező Mac-en futott. Egy gyakori AppleShare gép volt a Mac Plus külső SCSI merevlemezzel.
Az AppleShare az 1980-as évek végén a 3. hálózati operációs rendszer volt a Novell NetWare és a Microsoft MS-Net mögött. Az AppleShare gyakorlatilag a sikertelen Macintosh Office törekvések helyettesítője volt, amely egy dedikált fájlszerver eszközön alapult.

AppleTalk Phase II és egyéb fejlesztések

1989-ben jelentős újratervezést adtak ki AppleTalk Phase II néven. A Phase II sok szempontból a korábbi (soha nem Phase I-nek nevezett) verzió általánosabbá tételére tett erőfeszítésnek tekinthető.A LAN-ok már 255-nél több csomópontot is támogathattak, és a zónák már nem fizikai hálózatokhoz kapcsolódtak, hanem teljesen virtuális konstrukciók voltak, amelyeket egyszerűen a csomópontok szervezésére használtak.

Például mostantól létrehozható egy „Nyomtatók” zóna, amely egy szervezet összes nyomtatóját felsorolja, vagy ugyanezt az eszközt a „2. emelet” zónába helyezhetjük, hogy jelezzük fizikai helyét. A II. fázis a mögöttes hálózatközi protokollok módosítását is tartalmazta, hogy azok kevésbé „csevegősek” legyenek, ami korábban komoly problémát jelentett a nagy kiterjedésű hálózatokon átívelő hálózatokon. Ekkorra az Apple-nek már számos kommunikációs termék volt fejlesztés alatt, és ezek közül sokat az AppleTalk Phase II-vel együtt jelentettek be.
Ezek közé tartoztak az EtherTalk és a TokenTalk frissítései, AppleTalk szoftver és LocalTalk hardver az IBM PC számára, EtherTalk az Apple A/UX operációs rendszeréhez, amely lehetővé tette a LaserWriters és más hálózati erőforrások használatát, valamint a Mac X.25 és MacX termékek. Az Ethernet 1990-re szinte általánossá vált, és eljött az ideje, hogy az Ethernet-et közvetlenül a gyárból beépítsék a Mac-ekbe. Az e hálózatok által használt fizikai kábelezés azonban még nem volt teljesen szabványosított. Az Apple ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a számítógép hátulján egyetlen portot helyezett el, amelybe a felhasználó bármilyen kábelezési rendszerhez illeszthetett adaptert. Ez a FriendlyNet rendszer az ipari szabványos Attachment Unit Interface vagy AUI alapú volt, de szándékosan választott egy nem szabványos csatlakozót, amely kisebb és könnyebben használható volt, és amelyet „Apple AUI” vagy AAUI-nak neveztek el.

Az AppleTalk egyik legfontosabb különbsége az volt, hogy két protokollt tartalmazott, amelyek célja az volt, hogy a rendszer teljesen önkonfigurálóvá váljon. Az AppleTalk címfeloldó protokoll (AARP) lehetővé tette, hogy az AppleTalk-állomás automatikusan létrehozza saját hálózati címeit, a névkötési protokoll (NBP) pedig egy dinamikus rendszer volt a hálózati címek felhasználó által olvasható nevekhez való hozzárendelésére. Bár az AARP-hoz hasonló rendszerek más rendszerekben is léteztek, például a Banyan VINES-ben. 2002 körül kezdődően a Rendezvous (a DNS-alapú szolgáltatásfelfedezés, a Multicast DNS és a link-lokális címzés kombinációja) az IP használatával az AppleTalkhoz hasonló képességeket és használhatóságot biztosított.
Az AARP és az NBP is meghatározta azokat a módokat, amelyek lehetővé tették a „vezérlő” eszközök számára, hogy felülbírálják az alapértelmezett mechanizmusokat. A koncepció az volt, hogy a routerek szolgáltassák az információkat, vagy „keményen” bekötötték a rendszert ismert címekre és nevekre. A nagyobb hálózatokon, ahol az AARP problémákat okozhatott, mivel az új csomópontok szabad címeket kerestek, a router hozzáadása csökkenthette a „csevegést”.Az AARP és az NBP együttesen könnyen használható hálózati rendszerré tette az AppleTalkot. Az új gépeket a hálózathoz csatlakoztatással és opcionálisan egy név megadásával lehetett hozzáadni. Az NBP-listákat egy Chooser nevű program vizsgálta és jelenítette meg, amely a helyi hálózaton lévő gépek listáját jelenítette meg, osztályokra, például fájlszerverekre és nyomtatókra bontva.

Örökség és elavulás

A NeXT megvásárlásával és a Mac OS X későbbi fejlesztésével az AppleTalk szigorúan örökölt rendszerré vált. A Mac OS X-hez azért adtak támogatást, hogy a meglévő AppleTalk-eszközök nagy része, nevezetesen a lézernyomtatók és a fájlmegosztók támogatottak legyenek, de a korszakban már elterjedt, alternatív csatlakozási megoldások, nevezetesen a nyomtatók USB-je, korlátozták a keresletüket. Mivel az Apple számos ilyen termékkategóriát elhagyott, és minden új rendszer IP-alapú lett, az AppleTalk egyre kevésbé lett használatban. Az AppleTalk-támogatást végül a Mac OS X v10.6-ban, 2009-ben eltávolították a macOS termékcsaládból[32].

Az AppleTalk elvesztése azonban nem csökkentette az olyan hálózati megoldások iránti vágyat, amelyek a könnyű kezelhetőségét IP-útválasztással kombinálták. Az Apple számos ilyen törekvés fejlesztésében élen járt, az AirPort útválasztó bevezetésétől kezdve a nulla konfigurációjú hálózati rendszer kifejlesztéséig és annak implementációjáig, a Rendezvousig, amelyet később Bonjour-ra neveztek át.

2020-tól az AppleTalk-támogatás a macOS 11 Big Sur-ral teljesen megszűnt a régi támogatásból.

(forrás)