A NASA az űrkorszak hajnalán, 1959-ben egy rendkívül szigorú válogatási folyamat során döntötte el, kik lesznek azok, akik először képviselhetik az Egyesült Államokat az űrben. Az eredeti 110 jelentkező közül végül heten kapták meg a lehetőséget, hogy űrhajóssá váljanak:

Scott Carpenter, Gordon Cooper, John Glenn, Gus Grissom, Wally Schirra, Alan Shepard és Donald Slayton.

A sajtó hamarosan el is keresztelte őket: Mercury Seven. Ez a név máig az amerikai űrhajózás egyik legismertebb jelképe. A Mercury-program (Mercury Program) volt az Egyesült Államok első emberes űrprogramja, amelynek célja nem csupán az volt, hogy ember jusson a világűrbe, hanem hogy az Egyesült Államok a hidegháborús űrverseny során behozza, sőt lehetőség szerint megelőzze a Szovjetunió technológiai előnyét.

Alan Shepard: az első amerikai az űrben

Két évvel a bejelentés után, 1961. május 5-én Alan Shepard végrehajtotta a Freedom 7 nevű repülést, ezzel ő lett az első amerikai, aki az űrbe jutott. Bár a Szovjetunió űrhajósa, Jurij Gagarin pár héttel korábban már megkerülte a Földet, Shepard repülése így is mérföldkő volt az amerikai űrprogram történetében. Érdekesség, hogy Alan Shepard később, 1971-ben az Apollo–14 parancsnokaként újra az űrbe utazott, és ezzel az első Mercury-űrhajós lett, aki a Hold felszínére léphetett.

A Mercury Seven tagjai nem csupán technikai és fizikai felkészültségük miatt váltak legendássá, hanem azért is, mert példátlan bátorsággal és kitartással vállalták, hogy a világűr ismeretlenjébe lépjenek, kockáztatva életüket egy akkor még kísérleti fázisban lévő technológia fedélzetén. A Mercury-program sikere megalapozta a későbbi űrmissziókat, beleértve a Gemini-programot, majd a legendás Apollo-programot, amelynek csúcspontja a Holdra szállás volt 1969-ben. A Mercury Seven névsora máig inspirációként szolgál mindazok számára, akik az emberiség határait igyekeznek kitolni — legyen szó a világűrről, a tudományról vagy az új technológiai áttörésekről. Az ő bátorságuknak és kitartásuknak köszönhetően indult el az az út, amely mára már a Mars-expedíciókat és a kereskedelmi űrutazást is valósággá tette.

Gus Grissom sajnos nem volt ilyen szerencsés

1967. január 27-én egy rutinszerű földi tesztet hajtottak végre, amelynek célja az indítás előtti ellenőrzés volt. Az űrhajósok a kabinban ültek, miközben az egész rendszert áram alá helyezték, hogy ellenőrizzék az elektromos rendszereket és a kommunikációt. A teszt azonban problémásan indult: a rádiókapcsolat akadozott, és a legénység több technikai hibát is jelentett. A legnagyobb tragédia azonban 18:31-kor következett be, amikor egy ismeretlen eredetű szikra meggyújtotta az oxigénnel telített kabint, és az intenzív tűzvész másodpercek alatt elhatalmasodott. Mivel a kabin belseje 100%-os oxigénkörnyezetben volt, a tűz rendkívüli sebességgel terjedt, és a legénységnek esélye sem volt a menekülésre. A belülről kifelé nyíló ajtó nagy belső nyomás alatt állt, így a mentőcsapat nem tudta időben kinyitni. Mindhárom űrhajós néhány percen belül életét vesztette. A NASA a tragédia után a soha el nem indított küldetést Apollo–1 névre keresztelte a három űrhajós tiszteletére. Az elhunyt űrhajósokat nemcsak az amerikai űrkutatás, hanem az egész világ hősként tisztelte. A Kennedy Űrközpontban és az Arlingtoni Nemzeti Temetőben emlékművet állítottak nekik, és nevük felkerült az Apollo-programot követő küldetések emléktábláira is.

A Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee emlékét őrző Apollo–1 tragédiája megváltoztatta a NASA biztonsági protokolljait, és hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség végül sikeresen meghódítsa a Holdat. Az ő áldozatuk tette lehetővé, hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969-ben végrehajthassa az Apollo–11 történelmi küldetését.