1973. május 14-én az Egyesült Államok útjára indította a Skylab–1 jelű küldetést, ezzel felbocsátva az ország első, emberek számára is lakható űrállomását. Ez a történelmi esemény nemcsak az amerikai űrprogram fejlődésének fontos mérföldköve volt, hanem több szempontból is korszakhatárt jelentett az űrkutatás történetében. A Skylab indítása egyben az utolsó alkalom volt, hogy a legendás Saturn V rakétát használta a NASA – ez volt az a hordozórakéta, amely az Apollo-program keretében az űrhajósokat a Holdra juttatta. A Skylab–1 küldetés során ez a hatalmas rakéta egyedülálló terhet emelt a világűrbe: a teljes űrállomás tömege mintegy 77 tonna volt, ami akkoriban a valaha Föld körüli pályára állított legnagyobb hasznos tehernek számított.

Egy újfajta űreszköz: az orbitális laboratórium

A Skylab nem egyszerű műhold vagy kapszula volt, hanem egy komplex orbitális laboratórium, ahol hosszabb távon élhettek és dolgozhattak űrhajósok. A belső tér mintegy 320 köbmétert tett ki, és helyet biztosított tudományos műszereknek, alvórekeszeknek, étkezőnek, valamint az első űrbeli zuhanyzónak is.

Az űrállomás három különböző személyzettel végrehajtott küldetés során összesen 171 napot töltött lakott állapotban. A legénységek napenergia-alapú rendszereket, földi megfigyelő műszereket, napfizikai kutatóeszközöket és biológiai kísérleteket üzemeltettek.

A felbocsátás után azonban súlyos problémák jelentkeztek: az indítás közben leszakadt a hővédő borítás, és az egyik napelemtábla is megsérült. Az űrállomás túlhevült, és energiát sem tudott megfelelően termelni. Az első személyzettel induló Skylab 2 misszió során az űrhajósok példátlan bravúrral – egyfajta „űrszerelőként” – helyreállították az állomás működőképességét, ponyvát feszítettek ki hűtésre, és manuálisan kioldották a beragadt napelemtáblát.

Ez az eset az emberi találékonyság és az űrbéli kríziskezelés iskolapéldájává vált.

A Skylab küldetései 1974 februárjában értek véget. Az állomást nem tervezték örökéletűnek, és mivel a Space Shuttle program késést szenvedett, nem volt mód az állomás pályájának emelésére vagy fenntartására. A légkörrel való fokozatos súrlódás miatt a Skylab 1979. július 11-én belépett a Föld légkörébe, és darabjai Nyugat-Ausztráliában csapódtak be. Bár sokan tartottak a becsapódástól, nem történt személyi sérülés, sőt: néhány roncsot kiállítási tárgyként őriznek ma is. A Skylab bizonyította, hogy az ember hosszabb távon is képes élni és dolgozni az űrben. Az itt végzett tudományos megfigyelések és technikai tapasztalatok alapvetően hozzájárultak a későbbi űrállomások – például a Szaljut-program vagy a Nemzetközi Űrállomás (ISS) – tervezéséhez és működtetéséhez.

Bár viszonylag rövid életű volt, a Skylab fontos szerepet játszott abban, hogy az űrrepülés ne csupán expedíció, hanem rendszeres, tudományos tevékenység is lehessen a Föld körüli pályán.