1979. július 11-én a Skylab, az Egyesült Államok első űrállomása, belépett a Föld légkörébe, és nagy része elhamvadt a visszatérés során. A korábbi remények ellenére nem sikerült pályáján tartani az állomást, így az irányított visszazuhanás helyett ellenőrzött deorbitálás nélkül tért vissza – némi feszültséget keltve az egész világon. Bár az esemény nem követelt emberéletet, néhány törmelékdarab valóban földet ért Nyugat-Ausztráliában, Perth közelében – az egyik beszámoló szerint egy tehén pusztult el a becsapódás következtében, bár ezt az anekdotát sokan kétségbe vonják.
A Skylab története dióhéjban
A Skylab a NASA első, és máig egyetlen önálló amerikai űrállomása volt, amelyet 1973 májusában bocsátottak Föld körüli pályára. A Saturn V rakéta utolsó példányával felbocsátott modul célja az volt, hogy hosszú távú emberes küldetésekkel gyűjtsön adatokat az űrélettanról, a Napról és a Földről. A Skylab–1 küldetés során ez a hatalmas rakéta egyedülálló terhet emelt a világűrbe: a teljes űrállomás tömege mintegy 77 tonna volt, ami akkoriban a valaha Föld körüli pályára állított legnagyobb hasznos tehernek számított. Három különböző személyzet járt a fedélzetén 1973-ban, és összesen 171 napig volt lakott. A program jelentős tudományos eredményeket hozott, többek között a naptevékenység megfigyelésében és az emberi szervezet súlytalanságban való működésének megértésében. A fedélzeten található műszerekkel különösen részletes Nap-megfigyeléseket végeztek, a korai napfizikai kutatások szempontjából kulcsfontosságú képeket készítve. A Skylab nem egyszerű műhold vagy kapszula volt, hanem egy komplex orbitális laboratórium, ahol hosszabb távon élhettek és dolgozhattak űrhajósok. A belső tér mintegy 320 köbmétert tett ki, és helyet biztosított tudományos műszereknek, alvórekeszeknek, étkezőnek, valamint az első űrbeli zuhanyzónak is.
A felbocsátás után azonban súlyos problémák jelentkeztek: az indítás közben leszakadt a hővédő borítás, és az egyik napelemtábla is megsérült. Az űrállomás túlhevült, és energiát sem tudott megfelelően termelni. Az első személyzettel induló Skylab 2 misszió során az űrhajósok példátlan bravúrral – egyfajta „űrszerelőként” – helyreállították az állomás működőképességét, ponyvát feszítettek ki hűtésre, és manuálisan kioldották a beragadt napelemtáblát.
Miért zuhant vissza?
A Skylab eredetileg úgy lett tervezve, hogy a későbbi űrsikló-program segítségével ismét lakhatóvá és működőképessé lehessen tenni. Azonban az űrsikló késése és a naptevékenység által előidézett fokozott légköri súrlódás miatt a Skylab pályája gyorsabban csökkent, mint ahogy beavatkozni lehetett volna.
A NASA mérnökei próbálkoztak a becsapódás helyét irányítani – részben sikerrel: a törmelékek nagy része az Indiai-óceánba és a ritkán lakott Nyugat-Ausztrália területére hullott. Az ausztrál hatóságok később tréfásan szemétdíjat is kiszabtak a NASA-ra a területre hullott darabok után. Bár sokan tartottak a becsapódástól, nem történt személyi sérülés, sőt: néhány roncsot kiállítási tárgyként őriznek ma is. A Skylab bizonyította, hogy az ember hosszabb távon is képes élni és dolgozni az űrben.
Bár viszonylag rövid életű volt, a Skylab fontos szerepet játszott abban, hogy az űrrepülés ne csupán expedíció, hanem rendszeres, tudományos tevékenység is lehessen a Föld körüli pályán. A Skylab visszatérése egyben a korai amerikai űrállomás-program végét is jelentette. Bár többen sajnálták, hogy nem sikerült megőrizni és továbbfejleszteni, a Skylab tapasztalatai jelentősen hozzájárultak a későbbi nemzetközi űrállomás (ISS) tervezéséhez. A NASA-nál és világszerte sokan tekintenek rá a hosszú távú űrbéli tartózkodás első lépéseként. Az eset ma is emlékeztet arra, hogy az űreszközök nem örökkévalók – és hogy az orbitális objektumok „nyugdíjazásához” is tudatos tervezés szükséges. A Skylab története egyszerre figyelmeztető és inspiráló: az emberiség egyre többet tanul abból, hogyan bánjon felelősen az űrben végzett tevékenységekkel.
